Tolnay Klári életrajza

Tolnay Klári élete és művészete

Amikor Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója 1934-ben szerződtette a húsz éves Tolnay Klárit ösztöndíjas tagnak, az volt a kikötése, hogy a fiatal lány minden próbán ott legyen és csendben tanuljon, a sötét nézőtéren órákig figyelje a nagyokat, tanulja a színpad iskoláját, szívja magába a légkört, tapasztalja meg a jellemalkotás, a színpadi varázslatteremtés, az átlényegülés alkotói folyamatát. Ez az empirikus szemlélődés mindig – a későbbiek folyamán is – jellemezte Tolnay Klárit. Csiszolatlan tehetségként érkezett, apró, egymondatos szerepekkel, fokozatosan és folyamatosan lépett előre és bontakozott ki jellemábrázoló képessége. Az a tehetség, amely önnön magából kiindulva, belülről fakadó módon oldott meg egy szerepet. Ez a belső kiindulópont, ez a magától értetődő természetes „megélés” Tolnay eszköze, a színészé, akit sokszor eszköztelennek jellemeztek kritikusai. Való igaz, a varázslónőt nem lehet megfejteni, az eszközt felderíteni, a varázst nyomon követni…

Boldog gyermekkora, egyedülálló tehetsége és vígszínházi kezdőként az akkori nagyok gyakorlati megfigyelése és a színpad iránt érzett alázat együttesen alakította pályáját. Egy komplett és zökkenőmentes pályát, mely talán a nyíregyházi apácák szeretetteljes imáival kikövezve vezette végig a számára kijelölt úton. Soha nem nézett vissza, csupán előre. A színészi lét, a jelen izgatta, jelen lenni a színpadon, valósan és igazul, belső hittel és belülről fakadó átlényegüléssel.

Az olyan külsőséges tényezők, mint szépség és báj is új értelemet nyertek belülről sugárzó, okos szépségében. Ez volt az, és ez ma is, mely megkülönbözteti számos szép és tehetséges kortársnőjétől, a sztárkorszak díváitól és pályatársaitól. Ez a többlet, a „tolnayság”, és az eleganciával átitatott természetes színpadi létezés az, mely megannyi apró emlékszilánkot hagyott bennünk, közönségében. Már a fiatal naiva szépségen is átsütött a tartalom, a művészi mélységet rejtő tekintet.

Ráthonyi Ákos filmrendezőhöz 1936-ban ment feleségül, házasságuk a szétbombázott Budapesttel együtt ment tönkre 1945-ben, mielőtt Ráthonyi, a háború előtti filmgyártás jelentős alakja külföldre távozott. 1940-ben született meg Zsuzsanna lánya, akkor már ünnepelt sztár. Sztár a szó akkori, valódi, minőségi értelmében; olyan ember és művész, aki alkotómunkájában kiemelkedő, példát mutat és érdemes az emberek szeretetére és rajongására. Tolnay Klári édesanyja szépségét örökölte, mosolygó szemmel, belső kisugárzással, személyisége spektrumával gazdagítva azt. Ez a belső kisugárzás és tehetség emelte ki a kor sok szép lánya, művésznője, sztárja közül. Később bölcs és okos humanista asszonnyá vált; Thomas Mannt, Márait és Hamvas Bélát olvasott, tanulmányozta a keleti filozófiákat és vallásokat.

1946 és 1948 között részt vett a legendás Művész Színház több produkciójában, miközben anyaszínházában, a Vígszínházban 1948. augusztus 1-jétől 1949-ig Somló Istvánnal és Benkő Gyulával közösen megbízott társigazgatóként működött.

Művészi és emberi mérföldkövek, ahogyan ő hívta élete fontosabb állomásait, időről időre elérkeztek. Kezdetben a Francia szobalány és még inkább a Hat szerep keres egy szerzőt, ahol talán először vált igazán nyilvánvalóvá drámai ereje; a Művész Színház-béli rövid, de művészileg hihetetlenül termékeny időszak az Euridikében és a Bűn és bűnhődésben Darvas Ivánnal, akivel az életben is egymás mellé szegődtek. Majd emblematikus alakítása A vágy villamosában, Miller, Albee, Wilder darabjai és természetesen a Csehovok. Mérföldkövek ezek, egy hatvannégy éves pálya útjelzői. Végigkövetve ezt az utat azonban lépten-nyomon az úton hagyott drágakövekre, csillogó sikerekre bukkanunk.

Darvas Ivánnal, akivel 1959-ig tartoztak egymáshoz, 1947-ben kötötte össze az életét. A személyes fordulópont mellett pályájában is változás következett be: 1949-ben a Madách Színházhoz került és haláláig Madách-hoz tartozónak vallotta magát.

Tolnay Klári megríkatott és megnevettetett, elgondolkoztatott és szórakoztatott. Hatott közönségére, azon a megfoghatatlan módon, amelyre ő maga is annyira rácsodálkozott első színházlátogatása alkalmával. Személyes, azonnali, egyszeri és megismételhetetlen, direkt interakció, hatás-kölcsönhatás, elektromos kisülés színész és néző, művész és befogadó között. Ez az érzés, ez a személyes emberi kapcsolat tette egyszer és mindenkorra a színház rabjává. Filmezett, mert filmsztár volt, országos ismertséget a filmvászon hozott számára, egy időben az ő képei díszítették a budapesti nagykörutat. Mégis a színház jelentette számára az alkotó és éltető légkört. A sors fintora, hogy a kevésbé kedvelt film világa, a celluloidszalag az, amely azok számára is megőrzi lényét, akiknek nem volt lehetőségük feledhetetlen színpadi pillanatokat elraktározniuk emlékezetükben, és amely megismerhetővé teszi azon fiatalok számára, akik még csak ezután fogják megismerni ezt a modern lányt, aki fokozatosan érik valódi jellemábrázoló művésszé, gyönyörű negyvenessé, majd jó humorú, bölcs és okos idős hölggyé.

A tehetség, szorgalom és az idő érleli művészetét, bontja ki szuggesztív egyéniségét és csodás személyiségét. Szüleitől tanulta és gyermekkorából hozta magával a vidéki emberek becsületességét, egyszerűségét, őszinteségét. Az őszinteséget, az egyik legnagyobb emberi értéket. Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem is tudja igazán, hogy ennyi szerep és ennyi év után Tolnay Klári létezik-e még a maga valójában. Tulajdonképpen benne éltek szerepei: Ranyevszkaja tartása, Blanche zavartsága, Béatrice fájdalma, Maude bölcsessége és életigenlése, Auguszta néni vagány huncutsága és minden alakítása mögött ott húzódott varázslatos egyénisége. Ez az emberi őszinteség művészetében kristálytisztán hitelessé tette.

A Madách Színház nagy korszakában egymást követték az emlékezetes alakítások: Csehov, Ibsen, Shakespeare, Tennessee Williams hősnői azzal az egyszerű, természetes, sallang és mesterkéltségmentes játékkal, melyet varázsos személyiségének jellemzőivel: huncut kacsintással, elbűvölő mosollyal, belső hitelességgel és mély értelmi tartalommal gazdagítva nyújtott át nekünk, közönségének. Olyan valódi emberábrázolás megnyilvánulásai, melyek csak a tehetséggel átitatott mély mesterségbeli tudásban gyökerezhetnek. Megéljük a Mostohalány tragédiáját Pirandello darabjában, ott állunk Júlia erkélyén, mellettünk suhan el Blanche légies alakja, siratjuk Ljubov Andrejevnával a letűnt múltat, és ott vagyunk, mikor Nóra kilép a Babaházból.

Tolnay Klárit hosszú pályája során számtalan díjjal, elismeréssel jutalmazták. Az elsők között, 1950-ben lett Érdemes művész és kapta meg első Kossuth-díját 1951-ben. Ezt 1952-ben újabb Kossuth-díj, 1954-ben a Kiváló művész cím, majd számos elismerés és díj, köztük Budapest és Nógrád megye díszpolgári címe követett.

Amikor 1998 őszén Szabó Magda: Régimódi történet című darabjára készült a Nemzeti Színház meghívottjaként, Stillmungus Mária Margit rendfőnökasszony szerepe szép szimbolikus keretbe helyezte volna pályáját, melyet a missziós apácalét iránti vágy előzött meg, majd Thália odaadó szolgálata jellemzett. 1998. október 27-én bekövetkezett halála már megakadályozta ennek a szerepnek az eljátszásában.

De ki is volt Tolnay Klári? Ki volt az a lány, az a Rózsi, a jó házból való úrilány, akit óvó családja a szeretet, a tudás és az intelligencia hármas védpajzsával vértezett fel az életre? Ki volt ez a lény, a színpad varázslója, az ösztönös tálentum, Thália elhivatott papnője?

Tolnay Klári mindvégig a közönség kedvence volt, bírta és táplálta a közönség szeretetét, mely a mélyről fakadó, lényegét meghatározó hivatásszeretet természetes visszatükröződéseként lobogott. Aki ennyire természetétől fogva színésznő, és aki ily módon minden magamutogatástól és sztárcsinálástól mentesen él a színpadon azért, hogy hatást gyakoroljon, előre vigyen, rádöbbentsen, felderítsen, megríkasson és megváltoztasson; aki a született tehetséget a belülről fakadó eszközzel, a megfigyelt és megtapasztalt mesterségbeli tudással és asszonyi bölcsességgel ötvözi, csak hiteles lehet a színpadon.

Tolnay Klári színháza a humanizmus színháza, az emberi hang színháza, a tiszta játék katartikus varázslóüstje. Jób Dániel annak idején meglátta a palóc tájszólással beszélő, kereskedelmit végzett, törékeny lányban azt a szikrát és azt a valamit, amit nem lehet a nevén nevezni, és ami jóval több, mint egyszerű tehetség. Azt a művész-ígéretet, amely csak nagyritkán születik: a személyiség megmagyarázhatatlan mágiáját, a természetes és zsigeri játékot, a kezdeti naiva szerepeken is átvilágló drámai erőt. Pártos Géza feledhetetlen Júliáját, a rövid idő leforgása alatt felnőtté érő Nórát, Csehov felkent papnőjét: az elvágyódásában is sokrétű Irinát, a favágók baltacsattogását könnyes rezignáltsággal megélő Ljubov Andrejevnát, az Eddie Carbonéját ölelő Béatrice-t. A tragikus múltjától és beszennyezett életétől űzött, foltos és szerteszét szaggatott lelkű és pongyolájú Blanche-t, aki az Elíziumi mezőknél felszállt arra a bizonyos villamosra, melynek neve Vágy…